Nincs ilyen. Egyszerű válasz. A magyarázat viszont nem ilyen egyszerű. Először is meg kell értsük, hogy mit nevezünk radioaktív sugárzásnak, ami lehet elektromágneses vagy részecskesugárzás. Előbbit gamma néven ismerjük, a részecskesugárzás meg lehet alfa vagy béta.

Fapados szemléltetéssel a következőként vázolnám: A gamma legyen egy tű, amit nagyon nagy sebességgel kilövünk egy fegyverből. A béta legyen egy csúzliból kilőtt kavics, az alfa meg egy biliárdgolyó, amit egy jó erős ember dob el. Melyik ezek közül a legveszélyesebb? Ugye, hogy nem lehet eldönteni?

A történelem időnként ismétli önmagát, mondhatni köröket ír le, ezért nem túlzás azt mondani, hogy egy újabb hidegháborús fegyverkezési verseny kellős közepén vagyunk. Ez félelmet szül, hisztériába kerget, és nem csak a nép emberét, hanem egymással szemben álló de még nem háborúzó országokat is. Disznó-öböl, 1962. Így sajnos időről - időre érdekfeszítő téma a szóbeszédben, hogy mi a védekezési módszer egy atomtámadás esetén.

Amikor egy atommag alfa bomlást szenved el, az alábbi történik: két proton és két neutron kipattan az atommagból, ezzel kettővel csökkentve a rendszámot, és néggyel a tömegszámot. A bomlást az alagúteffektus okozza, ami miatt a héliumatommagnak (az előbb említett két-két nukleonnak) a tartózkodási valószínűsége nem nulla magán az atommagon kívül sem. Ez a biliárdgolyónk.

A béta sugárzásnál egy magelektron lövell ki, amit az okoz, hogy egy neutron átalakul protonná (előbbit két "le" és egy "fel" kvark alkotja, a másikat két "fel" és egy "le"). Ezt úgy teszi, hogy egy W bozon távozik a magból, ami szétesik egy elektronra és egy antineutrínóra. A pozitív béta bomlásnál pozitron és neutrínó a végeredmény. Ezek a kavicsok. Helyesebben a magelektron vagy a pozitron. A neutrínó gyakorlatilag nem lép reakcióba az anyaggal, szellemrészecskének is hívják.

A gamma sugárzást pedig az okozza, hogy a fentebb említett bomlásoknál nő a mag gerjesztettsége, és a visszarendeződéskor egy gamma foton viszi el a többletenergiát. Fontos tehát, hogy a gamma sugárzás a mag két azonos összetételű állapotakor jön létre. Az atommagot ugyanis nem egy összenyomott hógolyóként kell elképzelni, hanem az ott lévő hadronok meghatározott pályákon mozoghatnak, ahogy a héjban az elektronok is. A különbség annyi, hogy az elektronok gerjesztése (magasabb energiájú pályára ugrik egy elektron) után a visszarendeződés többnyire a látható fény tartományában történik, addig az atommag hasonló folyamatai egy kicsit több kakaóba fájnak a természetnek, ezért a visszarendeződéskor nagy energiájú fotont - gamma fotont emittál. Ez a tű.

Mind a három sugárzás ionizálja az anyagokat. A különbség leginkább abban van, hogy mennyire, illetve hogyan lehet árnyékolni őket. Az alfa sugarakat egy papírlap vagy a bőr felhámja is megfogja, sőt, a levegő is pár centiméter után. Könnyű kikövetkeztetni tehát, hogy az alfa emitter mellé leülhetünk ebédelni, feltéve, ha kivédjük a gammasugárzást. De ha lenyeljük, óriási rombolást fog végezni. A polónium a világ egyik legveszélyesebb eleme, mintegy kétszázezerszer mérgezőbb a hidrogén-cianidnál. De szerencsére nagyon ritka. Ezzel ölték meg az egykori orosz kémet Alexander Litvinyenkot. A ²¹⁰Po felezési ideje 138 nap. Hacsak nem etetnek vagy lélegeztetnek velünk alfa sugárzó izotópot, nem tud nekünk ártani. A baj az, hogy atomtámadásnál a hasadási termékek szétszóródnak, és beterítenek mindent, ahová eljutnak a füsttel, széllel, esővel. Az anyagon mérhető illetve becsülhető károkozáskor az alfa sugárzást 20-szoros szorzóval veszik a radiológusok a béta sugárzáshoz képest.

A béta sugárzásnak már jóval nagyobb az áthatoló képessége, de egy alufólia még mindig elég védekezésnek. Levegőben egy métert halad kb. A ¹³⁷Cs egy urán hasadási termék, béta bomló mesterséges izotóp. Szintén nincs veszély, ha nincs a forrás a közelünkben, de az atombomba robbanásakor ugyanaz az eset áll erre is, mint amit az alfa sugárzásnál írtam le.

A gamma sugár megfogásához viszont több méter vastag betonfal kell, sőt az atomreaktorokban ezeket a falakat nehéz elemekkel szennyezik. Jó hír, hogy a robbanáskor keletkező gammasugarak egyre nagyobb része nyelődik el a környezetben a távolság függvényében, a rossz viszont az, hogy egy atomrobbanás energiájának mintegy két és fél százalékát a gamma villanás adja. Ha a robbanástól mondjuk tíz kilométerre vagyunk, és az épület nem dől ránk, valamint a lökéshullám sem öl meg (kinetikus energia), jó eséllyel olyan gamma sugárdózist kapunk, ami után jelentős egészségromlás várható napokon vagy akár órákon belül.

Összefoglalva: mind a három sugárzásnak a veszélye abban áll, hogy a testünket alkotó molekulákat (illetve mindent) ionizálják. Az ütközés miatt elektront ütnek ki a helyükről, illetve amennyiben kettétörnek egy molekulát, és az homolitikusan történik, szabad gyökök keletkeznek, amikről szintén tudvalevő, hogy nem egészségesek. Ezek rendkívül reakcióképes, a másodperc tört részéig létező vegyületek, amik roncsolják a testszöveteket.

Az ötvenes - hatvanas években az Egyesült Államokban és más országokban is propagandafilmeket vetítettek, hogy mi a teendő atomtámadás esetén. Nos, ha ez az előbb említett tíz kilométeren belül történik, lényegében mindegy. Vagy azonnal meghalunk, vagy késleltethetjük azt pár nappal vagy héttel. Jobbak a kilátásaink, ha van egy pincénk, és ha  neadj' Isten kapunk egy fülest, hogy "hé, most fog robbanni", akkor lesétálhatunk oda pár palack vízzel meg jódtablettákkal. A stabil jód izotóp konkurrál a radioaktív jódizotóppal, amiből így arányában kevesebb kötődik meg a pajzsmirígyben. Egy ólomruha is jól jöhet, bár itt nem árt, ha van némi fizikumunk. Az informátorunk által pontosan tudott detonáció előtt nyissuk ki a ház összes ablakát, hogy a légnyomás ne törje be őket (kellően messze vagyunk!), majd miután megtörtént az esemény, rohanjunk fel az ólomruhában, és csukjuk be azokat, hogy ne szálljon be a radioaktív por. Majd ismét le a pincébe, és az elkövetkező pár napot töltsük ott babkonzervek társaságában.

Könnyen belátható tehát, hogy az atomtámadás hatásai ellen védekezni, szinte lehetetlen. Azt, hogy mi fog velünk történni, szinte kizárólag a szerencse határozza meg. Hol tartózkodunk éppen, épületben vagy a szabadban, milyen a szélirány, mi a táj jellege, vannak-e dombok vagy hegyek köztünk és a ground zero között, stb... Ennek ellenére senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy olyan házat vegyen magának, ahol van pince, palackos vízzel meg babkonzervvel. Ja, meg egy hatékony vécé odalent.

A négy alapvető kölcsönhatás közül háromnak a működését jól ismerjük. Az elektromágneses kölcsönhatással nap mint nap találkozunk a hétköznapi életünkben használt eszközeinken keresztül. Közvetítő bozonja a foton. Az erős kölcsönhatással is találkozunk nap mint nap, de észre sem vesszük. Ez a hadronokra hat, lényegében egyben tartja az atommagokat. Közvetítő bozonjai a gluonok. A gyenge kölcsönhatás okozza a radioaktív béta bomlást, ami a protonok és neutronok egymásba való átalakulásával jár, és további atomi jelenségeket. A Z és W bozon a közvetítő részecske.

Az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatást igyekeznek a tudósok összehozni, az egyesítő elméletekben elektrogyenge kölcsönhatásként szerepeltetve őket. Véleményem szerint idő kérdése, hogy az erős kölcsönhatást is beintegrálják a nagy egyesített elméletbe (Grand Unification Theory - GUT).

De mi van a gravitációval? Mi a gravitáció? Szerintem nem szentségtörés azt kijelenteni, hogy nem tudjuk. Isaac Newton óta számoljuk. Einstein óta tudjuk relativisztikusan kezelni. Mindent tudunk róla az észlelést illetően, de semmit nem tudunk az okáról. Fontos észleléseket tettünk a tömeg - gravitácó - idő hármasról, a köztük lévő összefüggésekről, az egymásra való hatásaikról és ez nagyjából az összegzése a történetnek.

Mindezidáig semmiféle közvetítő részecskét nem sikerült találni, ami a gravitációt irányítaná. Nincs negatív értéke, vagyis taszító irányultsága. Nem lehet árnyékolni, és míg a többi kölcsönhatásnál behatárolható, hogy mire hatnak (az erős a hadronokra, az elektromágneses a töltött részecskékre, a gyenge a feles spinnel bíró részecskékre), a gravitáció hat mindenre.

Jim Al-Khalili, az iraki születésű tudós, a Surrey-i Egyetem elméleti fizikusa ismeretterjesztő műsoraiban igyekszik egy kicsit mélyebben belemenni a tudományos értelmezésekbe. Míg Neil deGrasse Tyson a Kozmosz: Történetek a világegyetemről című több részes dokumentumfilmjében inkább mesél jellegzetesen varázslatos stílusában, addig Al-Khalili a keményvonalas stílust képviseli, nem egyszer konkrét matematikai egyenleteket felírva az orrunk előtt. Az olyan műveiben, mint az Einstein rémálma, A kvantumfizika titokzatos világa vagy a Minden és semmi részletesen mutatja be azokat a hajmeresztő, és irreálisnak tűnő dolgokat, ami miatt Niels Bohr kijelentette: "Aki a kvantummechanikától nem rémül meg, az meg sem értette igazán".

Mégis, egy ezekhez képest kevésbé izgalmas filmje végén hangzik el egy olyan dolog, ami számomra a meghökkenés végpontja, de nem az ő szájából. Kip Thorne, aki pár éve a gravitációs hullámok felfedezéséért vagy inkább azok létének a bizonyításáért kapott Nobel-díjat, gondolkodik alternatívan, de olyan logikával, amire nem lehet csak úgy legyinteni. A gravitáció lenyűgöző világa ismeretterjesztő film lényegében a címével össze is foglalja, hogy miről szól, megtoldva a végét ezzel a bizonyos alternatív értelmezéssel. Kip Thorne ugyanis kijelenti, hogy a gravitáció tulajdonképpen az idő múlásának eltérő mértéke miatt jön létre. Mivel a nagyobb tömegpontok közelében lassabban múlik az idő, ezért a tárgyak zuhanni akarnak, és olyan helyre kerülni, ahol lassabban öregednek.

Ez egy elképesztő kijelentés, de a tudományt az ilyen elképesztő ötletek viszik tovább, és azt a tényt figyelembe véve, hogy a gravitáció titkánat megfejtését még csak el sem kezdtük, számomra szívet melengető. 40:06-tól:

Elképzelhető hát, hogy a világmodellünk sarokköveit alkotó négy alapvető kölcsönhatást teljesen át kell gondoljuk? Milyen kár... pedig alapkőként a négy darab jelöl ki valamit legautentikusabban. A kvantumfizika egy évszázada borzolja a kedélyeinket, de a gravitáció fájó kérdésére ezidáig nem talált megoldást. Thorne elmélete minimum forradalmi, kár, hogy a LIGO, aminek létrehozásában oszlopos szerepe volt, ismét csak méri a gravitációt, de nem magyarázza azt. Viszont felvet egy kérdést az ok-okozatiságról, és ezt tekinthetjük egy lépésnek valami felé, amit egyszer valaki kibogoz.

Sokáig kutakodtam, hogy találjak ehhez a cikkhez egy passzoló videót, ahol pontosan látszik, mire gondolok, de első körben nem találtam, ezért lerajzoltam. Esetleges, de a lényeg rajta van. Aztán ahogy tovább túrtam a YouTube-ot, előkerült egy jó szemléltetés, de a rajzomat már nem akartam kidobni.
Hogy lehet az, hogy valamit mindenféle eszköz nélkül nagyobbnak látunk, mint amekkora? Nincs nagyító vagy mikroszkóp, egyszerűen csak egy optikai illúzió miatt nem a valós méret tárul a szemünk elé. És hogy láthatunk valamit, ami egy égitesten a velünk átellenes oldalon helyezkedik el? Történhet ilyen. Aláfestő zene:
 

A neutroncsillagok a kattanásom. Sokkal izgalmasabb égítestek a fekete lyukaknál. Azok tulajdonképpen unalmasak. Eleve láthatatlanok, csak az őket körülvevő akréciós korong vagy galaxis, kísérőcsillag (ha van) árulkodik a jelenlétükről. Meg a jetek. Meg korong nélkül, ha kitakarnak valamit. Meg a lencsézés... Na jó, van ott is sok hajmeresztő jelenség, de ami igazán izgalmas az egy pulzár vagy egy magnetár. A teljes megsemmisülés előtti utolsó halál, az első halál, egy félúton ideiglenesen megrekedt objektum a neutroncsillag.

A fekete lyukaknak három állapotjelzője van. Tömeg, forgás és töltés. Slussz. Ezzel szemben a neutroncsillagokat látjuk is, konkrétan fényt (helyesebben elektromágneses sugárzást) bocsátanak ki a saját testükből. Ha teszem azt kellően a közelükbe sikerülne jutnunk, és onnan egy nagyon erős távcsővel rájuk néznénk, és addig tolnánk el a spektrumot, míg a látható fény tartományába kerül, és mindezt persze sötétített rendszeren át kukkolnánk, a józan ésszel felfoghatatlan látvány tárulna a szemünk elé.

Mivel ezek az objektumok már erősen görbítik a teret a hatalmas gravitációjukkal, így a fény terjedése is látszólag egy görbe mentén történik a közelükben. Fontos kiemelni, hogy látszólag, mivel a fény csak egyenesen tud terjedni. Valójában a tér görbül el, vagy inkább a téridő. De mi van azokkal a fotonokkal, amik a felszínükről pattannak ki? Ami merőlegesen, azzal semmi, megy a maga útján, ami viszont nem, ott bizony a kipattanás szögétől függően gyenge, vagy erős elhajlás történik, ezért van az, hogy a csillagunkat a valós méreténél kissé nagyobbnak látjuk. De ez még semmi. Ha az egyenlítőjére nagyjából merőlegesen szemlélődnénk, olyant látnánk, ami igazából lehetetlen. Az északi és a déli pólust is egyszerre. A forgásakor meg egy kis részt látnánk a másik oldalból is, a pólusok közelében. Ez azért lehetséges, mert a pólusoknál a felszínről ferdén elinduló fotonok egy része a gravitációs térgörbületben pont úgy halad majd, hogy a szemünkbe érve leleplezi a pólusvidék tőlünk átellenben lévő részét is. 

Persze zavaró tényező lehet, hogy a neutroncsillagok többsége észveszejtően gyorsan forog, szóval nem ártana nagy sebességű kamerável felvenni a látványt, és úgy visszanézni inkább.

A forgást szemléltető videót nem találtam, de magáról az optikai illúzióról egy magyarázatot igen 3:25-nél látható. Érdemes viszont az egészet végignézni, mert a laikus ember számára is érthetően mutatja be ezeket a fantasztikus égitesteket.

A gázok összenyomhatóak, a folyadékok szinte összenyomhatatlanok, a szilárd anyagok teljességgel összenyomhatatlanok - tanultuk az iskolában. Ez azonban mint a legtöbb fizikai - kémiai jelenség csak bizonyos körülmények között értendő így, vagyis a földi világ körülményei között. De mitől van az, hogy a három halmazállapot eltérően viselkedik a nyomás hatására?

Erre elég egyszerű a válasz. A gázok részecskéi között légüres tér van, saját méreteikhez képest egymástól nagyon messze vannak, és pokoli sebességgel száguldanak egyenes irányban mindaddig, amíg neki nem ütköznek valaminek. Ha az edényt, ami tárolja őket összenyomjuk, az számukra nem okoz különösebb változást azt leszámítva, hogy megnő a mozgó részecskék sebessége, és ezt mi felmelegedésként érzékeljük. A nulla fokos hidrogéngáz molekulái például 1837 m/s sebességgel hasítják az étert. Vagyis majdnem két kilométert futnak másodpercenként. De jó, hogy nem nekem kellett megmérni.

A folyadékok molekulái ezzel szemben lényegében összeérnek, egymáson gurulnak teljesen véletlenszerűen. Amíg a gőznyomásuk nem éri el az őket körül nem vevő légtér nyomásának az értékét, addig az edényből csak lassan párologva szöknek ki, azt átlépve viszont megindul a forrásuk, és az őket összetartó gyenge erőket legyőzve gáz keletkezik. A folyadékok elhanyagolható mértékben azért összenyomhatóak, mert a részecskéiknek kell legyen egy elméleti optimális térelrendezésük, amivel felvehető az ideális térfogat. Természetesen az összenyomhatóság mértéke hétköznapi eszközökkel nem észlelhető.

A szilárd testek legtöbbjének részecskéi kötöttek, rácsba rendeződnek, így lényegében összenyomhatatlanok. Vannak olyan szilárd anyagok - az amorf anyagok - amelyekben nincs rácsszerkezet. Például a nátronüveg, vagy hétköznapi nyelven az üveg, ami tekinthető egy hatalmas viszkozitású folyadéknak is. Az ablaküveg folyik? Pontosan! Sok száz éves üvegtáblákon kimérték, hogy az aljuk egy nagyon kicsit vastagabb, mint a tetejük. A kvarc viszont nem amorf, ott a létező legtökéletesebb molekulaszerkezet, a tetraéderes rendszer támasztja a részecskéket.

Mit jelent az, hogy lényegében összenyomhatatlan? Ez még mindig nem egyenlő azzal, hogy teljességgel összenyomhatatlan. Azért, mert minden szilárd test összenyomható, csak ismét a fent említett környezeti körülményektől függ a dolog. A nyolcvanas évek végén kezdett körvonalazódni, hogy a szénnek lennie kell egy harmadik allotróp módosulatának is a grafit és a gyémánt mellett. A fulleréneknek elnevezett rendszer felfedezéséért három kutató - Harold Kroto (University of Sussex), Robert Curl és Richard Smalley (Rice University) - 1996-ban Nobel-díjat kapott, és egy teljesen új világ kapui nyíltak ki. A 60 szénatomból álló buckminsterfullerén molekulák alkotta anyag például makroszkópikusan összenyomható, ami a három dimenziós kiterjedésű van der Waals töltéssűrűségnek köszönhető. 

És akkor most tessenek bekötni az öveket. Tanultuk azt is, hogy az elektronok az atommagoktól annak méretéhez képest hatalmas távolságban egy jól meghatározott térrészben (valószínűség) helyezkednek el. Egy korábbi cikkemben már említettem, hogy ha az atom egy stadion, akkor az atommag annak a közepén lebegő porszem. Csakhogy az atommodell szerint az a porszem tartalmazza a stadion tömegét is. Mi "lenne", ha az elektronokat egy kicsit közelebb nyomnánk az atommagokhoz? Közelebb lehetne pakolni egymáshoz a kisebb tárfogattal bíró atomokat, ugye? Nyomjuk tovább. Már nagyon közel kerültek az atommagok, így a szilárd (vagy innentől már lényegtelen halmazállapotú) anyag kisebb térfogatba is elfér. Ez nem csak "lenne", ez van is. Hol? A fehér törpékben kezdődik ez a jelenség, amely nagyjából a Nap méretű csillagok maradványaiként fejezik be az életüket. A fehér törpék magját degenerált szénatomok alkotják, amiket a rájuk nehezedő rettenetes nyomás ilyen elfajzott anyaggá torzítja. A fehér törpék Föld méretű hatalmas gyémántok, amik megrekedtek a normális és a nem normális anyagi rendszerek között.

A Napnál sokkal nagyobb tömegű csillagok haláltusája még hajmeresztőbb. Itt a magfúzió a vasig zaljik, ahol a nyomás olyan szintet ér el, hogy az elektronok és az atommagok már az elfajult gázállapotot sem képesek fenntartani, egymásba zuhanva kioltják egymás töltését és egy tiszta neutronokból álló csillag, neutroncsillag jön létre II. típusú szupernóvát előidézve. A sűrűsége örjítő. A Naptól valamivel nagyobb tömeg sűrűsödik egy 20 km-es térbe, ami a perdületmegmaradás miatt másodpercenként akár több százszor is megfordul a tengelye körül. A halmazállapot kérdése ekkor már értékelhetetlen és indifferens. Az anyag olyan állapota jött létre, amit közelről esélytelen vizsgálnunk. 

Kérem... az anyag összenyomható. A fekete lyukakban ennél jobban is.

Mi van akkor, ha a görbült háromdimenziós, véges de határtalan terünk minden egyes fekete lyuka egy olyan kút, ami egy közös origóba mutat? Semmi. És minden. 

Mi a három dimenzió? Hosszúság, szélesség, magasság, utóbbi jelen esetben szemléletesebben elnevezve: mélység. Három kiterjedés. Hová tud ez görbülni, illetve hogy? Egyszerűen, csak nem látjuk. Két dimenzióban nagyon könnyen lehet szemléltetni ezt.
Képzeljünk el egy gömböt, illetve annak csak a felületét. Ez két dimenzió hosszúsággal és szélességgel. A gömb maga a görbületet létrehozó, azt felépítő idom, ami ugyan három dimenzióban van, de a gömbhéjon élő, mozgó lény továbbra sem tud csak két kiterjedésben mozogni. Őt egy háromdimenziós isten egy tollal be tudja zárni egy börtönbe. Mi itt a három dimenzióban mit csinálunk, ha tollal körberajzolják körülöttünk a padlót? Kiugrunk belőle, és ez nekünk evidens menekülési módszer. Ez a lény ezt nem tudja megtenni, csak ha az istene kiemeli őt a harmadik dimenzióba, megmutatja neki, hogy kell ezt csinálni - tehát a lény megtanulta használni a harmadik dimenziót. 

Átvetítre az általunk ismert világra ez azt jelenti, hogy a negyedik dimenziót használni tudó ember ki tud ugrani a zárt falak mögül, lényegében teleportál (igazából csak a három dimenziós nézőpontból tűnik így). Úgy megy ki az udvarra kapálni a kertet, hogy nem nyit ajtót. Majd a felesége is hasznot húz a tudásából, mert koszosan egyből beteleportál a fürdőkádba, nem viszi be a sarat. Sőt, a cipőfűzőjét sem kell kikösse, hiszen abból is csak kiugrik egyenesen a kádig. Elkezdte használni azt a térrészt, ami nem követi a görbült sajátját, hanem azt "egyenesre" veszi, letér róla, de hé! Ez a térrész a negyedik dimenzió.

Ez fantasztikus, akkor ha ezt felfedezzük, akkor a szabadság fantomjai leszünk, a világon bárhová eljuthatunk egy szempillantás alatt büntetlenül? Űrruhában megnézhetjük a Plútót, és gyönyörködhetünk a Charonban? Törpebolygó és holdpáros a fagyott világban, akik egymást kerülgetik, mert majdnem egyforma méretűek. Csak egy fekete lyuk kell hozzá, ami összehajtja a teret, majd parittyaelv alapján kibukkanunk a másik oldalon?

Nem egészen. Azt leszámítva, hogy egy, a Föld és a Plútó között megjelenő fekete lyuk katasztrofális hatással lenne a Naprendszerre, van egy jelentős hátulütője a dolognak. Az idő. Ugyanis a féreglyukakon való közlekedés csak a mi szemszögünkből pillanatszerű, a természet védi a fénysebesség átléphetetlenségét, ezért az utazási időt a külső nézelődő szemében kiszorozza annyira, ami az ő idejében telt volna el. Erre mondjuk azt, hogy ami nekünk egy óra, az a valóságban sok-sok év. Helyesebben nem a valóságban, annak csak egy relatív vetületében. Mi a valóság? Nincs konkrét valóság és valós létsík csak egymáshoz viszonyított.

És miért csak egy fekete lyuk létezik? Mert a görbült háromdimenziós véges, de határtalan terünk is hasonlóan kell görbüljön, mint az a bizonyos két dimenziós, vagyis kell legyen egy pont, ami körül görbül. Oda mutatnak a fekete lyukak által létrehozott (valójában nem a) végtelenbe mutató párhuzamosak. Tökéletesítve: oda fognak mutatni. A mi szemszögünkből. Az övékből már ott vannak. Mert a fekete lyukak már a nagyon távoli jövőben vannak - hozzánk képest - relatíve...

A mai írásban nem lesz csillagászat, és kvantumfizika sem. Szigorúan gonzó írás lesz hangtechnikáról azok kedvére, akik eldöntötték, hogy életük hátralevő részében májkrémen élnek, és magzatpózba fejlődnek vissza, majd öt centis körmökkel csavargatják a midi billentyűzetet, vagy rajzolják egérrel a hanghullámokat. Egy talán evidens trükköt osztok meg azokkal, akiknek az agyuk hasonlóan lassan kapcsol néha, mint az enyém.

Hogyan oldjuk meg azt a problémát, hogy egyszerre legyen a hangsávunk hatalmas sztereóval zengő és a becsempészett vibrálások is kijöjjenek? Sehogy. Nem lehet. A múlt héten lettem kész a soron következő negyedórásommal, és újabb megvilágosodás hasított belém. 

Kedvenc effektem az LFO, avagy low frequency oscillation. Ha egy analóg környezetben felépítjük az oszcillátor - szűrő - effekt sort, akkor az egész fölé helyezhetünk egy új eszközt, az LFO-t. Hívhatjuk vibrátornak is, de erről sokaknak más jut eszébe. Nem is effekt ez igazán, inkább olyan, mint az agyalapi mirígy a többi belső elválasztású mirígynek. Vezérli a többit.

Történt a múlt héten, hogy sikerült előállítsam talán az eddigi legnagyobb atmoszférát, amit csak valaha, és azt vettem észre, hogy nem működik az LFO. Ha megnevezek egy szűrőt, vagy bármilyen effektet, vagy akár az alap hangkeltő oszcillátorok valamely paraméterét, és kitalálom, hogy az a paraméter mettől meddig változzon, majd azt is, hogy másodpercenként hányszor oda-vissza, illetve ezt milyen hullámformáva, az LFO lesz az, ami ezt az egészet vezérli. A fő tekerőgombja pedig a másodpercenkénti oda-visszaságot változtatja. Például: low-pass ladder frekvenciája a-tól b-ig fusson. Ahogy tekerem az LFO gombot fel, ez az oda-vissza egyre gyorsul. Létrejön egy rugózás, majd ha a rugózás annyira begyorsul, hogy a fül ezt már nem fogja fel, egy olyan sebesség jön létre, ami új hangot hoz létre... Ja, hangérnökök! Nem azért fogalmazok gagyin, mert gagyi vagyok, hanem azért, hogy azok is megértsék, akik hozzám hasonlóan hülyék a keveréshez.

Hosszas kínlódás után csaptam a homlokomra: hát a delay és a reverb mossa szét az LFO-t, azért nem akar rugózni! Miért ez az írás? Hát azért, kedves hozzám hasonló lelkes szakbarbár, hogy elkerüld az ilyen szintű önszívatást. Ha gyorsan változó - vibráló - éles effektezést akarsz, vedd vissza a visszhangokat, mert egymás ellen dolgoznak.

Nyolc és fél perc után durvul be az LFO, amiből szinte semmit nem hallottam azelőtt, hogy visszavettem volna a stereo delayt és a reverence reverbet. Viszont ezután kiesett a hatalmas atmoszféra. Oké, működött volna úgy, hogy külön sávra veszem ezeket, de én a vibrálást a pucér valóságában akartam látni. 10:40-nél meg visszanyitom a teret, mert úgy éreztem, elég az idegtépésből. Feszültség, és feloldás, de hát nem ez a zene?
 

Pár hónapja találtam meg végre a pontos adatot egy kérdésre, ami nem hagyott nyugodni jó régóta. Kollapszár szupernóva robbanáskor mennyi ideig tart, amíg a vasmag összeesik? Egy felfénylő szupernóva a lakhelyét adó galaxis legnagyobb eseményének számít, több millió fényév távolságból szabad szemmel is látható, ha pedig a mi galaxisunkban a Tejútrendszerben történik, a Hold fényerejével összemérhető a látvány. Három ilyen eseményről tudunk az írott történelmünk során. Fraser Cain írásából pedig megkapjuk a válaszokat ezekre a kínzó kérdésekre.

Aláfestő zene, amíg tovább olvas Ön:

A csillagok életútja sem egyszerűbb, mint a miénk. Hosszú terhesség után születnek meg egy lassan forgó gázködből, általában egy lökés hatására. Ezt csinálhatja egy közeli felrobbanó szupernóva például. Azonban ezek a folyamatok koránt sem úgy zajlanak le, mint a mi jól ismert világunkban. A Földön előállított legerősebb vákumok mérhetők össze egy ilyen köd sűrűségével (néha ritkábbak), márpedig a lökéshullámhoz közeg kell. Ha ott lennénk, esélyes, hogy nem is észlelnénk a hatást (a sugárzáson kívül). Évmilliók munkája viszont már elég ahhoz, hogy egy tömörebb pontban szépen elkezdjen nőni a nyomás egy ilyen helyen, azt pedig tudjuk, hogy ez a hőmérséklet növekedésével jár. Ezek után már csak a gravitáció kell tegye a dolgát. Ezek eredménye a magfúzió lesz a csillag szívében, aminek során felépülnek a kémiai elemek egészen a vasig - nagyon hosszú idő alatt. 

Mellőzve ennek a részletes leírását (jó téma lesz néhány következő íráshoz) és a csillagfejlődési fázisokat, a vas esetében eljutunk egy olyan ponthoz, ahol már nem enerdiatermelő a magfúzió, hanem energiaelnyelő. A hirtelen leálló nukleáris folyamatok miatt miatt megszűnik a sugárnyomás, ami miatt a gravitáció roppantó ereje lép színre.

Képzeljük el azt, hogy egy hatalmas vasgömb, ami alig nagyobb, mint a Föld, több tízmillió fokon lassan kering, a hagyma szerkezetéhez hasonló csillag közepén. Kifelé haladva egyre könnyebb elemekből álló burok ül rajta, majd hirtelen nem bír ellenállni a hatalmas súlynak, és mintegy negyed másodperc alatt összeomlik. 

De mekkorára? És hová? 

Jellemzően húsz kilométer átmérőjű kompakt objektum jön létre, egy neutroncsillag. Ismerve a vasmag méretét, gyors számolás után megkapjuk a mintegy 70000 km/s zuhanási sebességet (igen, egy másodperc alatt hetvenezer kilométer), ami már a fénysebesség 23 %-a. Ez a neutroncsillag nem más, mint az elektronok és protonok haláltánca után létrejövő csillagmaradvány. 

Milyen sűrű ez?

Mintegy százmillió tonna köbcentinként. És ez hogy lehetséges? Úgy, hogy az általunk ismert anyag tulajdonképpen nagyrészt légüres tér. Ha szemléltetni akarjuk az atomi méreteket, és az elektronok által bejárt teret - pontosabban előfordulásának valószínűsíthető helyét (tehát az atom méretét) és ezt egy stadionnak vesszük, akkor az atommag az annak közepén szálló porszem. Ha megszüntetjük az elektronfelhőt, nincs, ami az anyag tömegét legnagyobb részben hordoró parányi részeket - az atommagokat - egymástól távol tartsa. Az elektron töltése negatív, a protoné pozitív, így amikor előbbi a rettenetes nyomás hatására belepréselődik az atommagba, kioltja a másik töltést, és a tömegpontok szépen szorosan egymás mellé tudnak rendeződni. Ez persze számos másik esemény szimultán megléte során működik, de erről legközelebb.

Szupernóva robbanás során létrejött a neutroncsillag, amit bizonyos esetekben pulzároknak, más esetekben magnetároknak hívunk. De ez szintén legyen egy másik cikk tárgya. Kellemes délutánt!

Tegnap nagy lendülettel kezdtem bele a Csillag Alakú Kémény blog szerkesztésébe, aztán miután összeraktam a vázat, jött a kérdés: miről fogok itt írni? Az Ópiumbarlangon publikálok zenei témájú gonzókat, Facebookon a saját zenei szerzeményeimet teszem közzé, Instán fotókat teszek ki, akkor minek ez a blog?

A tudatosság helyett inkább ösztönös viselkedésformák jellemeznek, tervezés helyett inkább kivárom, míg a dolgok találnak meg engem, és ez ma reggel be is ütött. Szeretem a kozmológiai témájú írásokat, és a PCforumban reggel beleütköztem egy ilyen jellegű cikkbe ahol egy bemutatott videoban Brian Cox asztrofizikus professzor narrál.

A videon megjelenítésre kerül az a jelenség, amit régóta szerettem volna már látni egy ilyen oktatóvideon, egyben magyarázatot ad arra, miért telnek el évtizedek a világ többi részén, mialatt Cooperék meglátogatják a Gargantua első bolygóját az Interstellarban. Szokták mondani, hogy hú, egy fekete lyuk felületén minden szétkenődik. Csakhogy egy fekete lyukra nem lehet lezuhanni! Hiszen a fekete lyuk szingularitása már nincs ott. Tanultuk, hogy a releativitáselmélet szerint nagy tömegű testek közelében lelassul az idő múlása. Olyannyira, hogy az olyan véglet gravitációs masszívumok közelében, mint egy fekete lyuk, közel megáll (vagy teljesen megáll???). Könnyű belátni ezek alapján, hogy a fekete lyukat létrehozó objektum hozzánk képest mindig a jövőben van (hiszen a mi időnk rohan azéhoz képest). Másfél percnél pont ezt látjuk. Ahogy a hozzánk képest kis gravitációs térben elhelyezkedő Univerzum ideje elkezd gyorsulni.

Ha a Világegyetem egy véges de határtalan háromdimenziós tér (a szemszögünkből), ami a negyedik térbeli dimenzió felé görbül, megint csak belátható, hogy kell legyen egy középpont (hiszen a kétdimenziós földfelszín is "begörbül" a harmadik dimenzióba - van középpontja), ahová origóként mutat minden fekete lyuk. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bármely fekete lyuk felé zuhanva tulajdonképpen ugyanazt a pontot vesszük célba a negyedik dimenzió képzeletbeli - vagy valós vonatkoztatási rendszerében.

Amikor a tudományos - fantasztikus filmekben féreglyukak segítségével közlekedünk, általában ezt az időtorzulást felejtik ki a készítők. Vagyis, amikor két fekete lyuk által keltett féreglyukon közlekedünk, csak nekünk tűnik úgy, hogy percek teltek el nagy távolságok leküzdése között. A video másfél percében mutatják meg, hogy valójában miért nem. A természet így védi a fénysebesség elérhetetlenségét.

Itt zenéltem meg egy féreglyukat: