A négy alapvető kölcsönhatás közül háromnak a működését jól ismerjük. Az elektromágneses kölcsönhatással nap mint nap találkozunk a hétköznapi életünkben használt eszközeinken keresztül. Közvetítő bozonja a foton. Az erős kölcsönhatással is találkozunk nap mint nap, de észre sem vesszük. Ez a hadronokra hat, lényegében egyben tartja az atommagokat. Közvetítő bozonjai a gluonok. A gyenge kölcsönhatás okozza a radioaktív béta bomlást, ami a protonok és neutronok egymásba való átalakulásával jár, és további atomi jelenségeket. A Z és W bozon a közvetítő részecske.

Az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatást igyekeznek a tudósok összehozni, az egyesítő elméletekben elektrogyenge kölcsönhatásként szerepeltetve őket. Véleményem szerint idő kérdése, hogy az erős kölcsönhatást is beintegrálják a nagy egyesített elméletbe (Grand Unification Theory - GUT).

De mi van a gravitációval? Mi a gravitáció? Szerintem nem szentségtörés azt kijelenteni, hogy nem tudjuk. Isaac Newton óta számoljuk. Einstein óta tudjuk relativisztikusan kezelni. Mindent tudunk róla az észlelést illetően, de semmit nem tudunk az okáról. Fontos észleléseket tettünk a tömeg - gravitácó - idő hármasról, a köztük lévő összefüggésekről, az egymásra való hatásaikról és ez nagyjából az összegzése a történetnek.

Mindezidáig semmiféle közvetítő részecskét nem sikerült találni, ami a gravitációt irányítaná. Nincs negatív értéke, vagyis taszító irányultsága. Nem lehet árnyékolni, és míg a többi kölcsönhatásnál behatárolható, hogy mire hatnak (az erős a hadronokra, az elektromágneses a töltött részecskékre, a gyenge a feles spinnel bíró részecskékre), a gravitáció hat mindenre.

Jim Al-Khalili, az iraki születésű tudós, a Surrey-i Egyetem elméleti fizikusa ismeretterjesztő műsoraiban igyekszik egy kicsit mélyebben belemenni a tudományos értelmezésekbe. Míg Neil deGrasse Tyson a Kozmosz: Történetek a világegyetemről című több részes dokumentumfilmjében inkább mesél jellegzetesen varázslatos stílusában, addig Al-Khalili a keményvonalas stílust képviseli, nem egyszer konkrét matematikai egyenleteket felírva az orrunk előtt. Az olyan műveiben, mint az Einstein rémálma, A kvantumfizika titokzatos világa vagy a Minden és semmi részletesen mutatja be azokat a hajmeresztő, és irreálisnak tűnő dolgokat, ami miatt Niels Bohr kijelentette: "Aki a kvantummechanikától nem rémül meg, az meg sem értette igazán".

Mégis, egy ezekhez képest kevésbé izgalmas filmje végén hangzik el egy olyan dolog, ami számomra a meghökkenés végpontja, de nem az ő szájából. Kip Thorne, aki pár éve a gravitációs hullámok felfedezéséért vagy inkább azok létének a bizonyításáért kapott Nobel-díjat, gondolkodik alternatívan, de olyan logikával, amire nem lehet csak úgy legyinteni. A gravitáció lenyűgöző világa ismeretterjesztő film lényegében a címével össze is foglalja, hogy miről szól, megtoldva a végét ezzel a bizonyos alternatív értelmezéssel. Kip Thorne ugyanis kijelenti, hogy a gravitáció tulajdonképpen az idő múlásának eltérő mértéke miatt jön létre. Mivel a nagyobb tömegpontok közelében lassabban múlik az idő, ezért a tárgyak zuhanni akarnak, és olyan helyre kerülni, ahol lassabban öregednek.

Ez egy elképesztő kijelentés, de a tudományt az ilyen elképesztő ötletek viszik tovább, és azt a tényt figyelembe véve, hogy a gravitáció titkánat megfejtését még csak el sem kezdtük, számomra szívet melengető. 40:06-tól:

Elképzelhető hát, hogy a világmodellünk sarokköveit alkotó négy alapvető kölcsönhatást teljesen át kell gondoljuk? Milyen kár... pedig alapkőként a négy darab jelöl ki valamit legautentikusabban. A kvantumfizika egy évszázada borzolja a kedélyeinket, de a gravitáció fájó kérdésére ezidáig nem talált megoldást. Thorne elmélete minimum forradalmi, kár, hogy a LIGO, aminek létrehozásában oszlopos szerepe volt, ismét csak méri a gravitációt, de nem magyarázza azt. Viszont felvet egy kérdést az ok-okozatiságról, és ezt tekinthetjük egy lépésnek valami felé, amit egyszer valaki kibogoz.